Dura mater

Ez a novellám 2015-ben jelent meg a Mozgó Világ folyóirat azévi 4. számában.

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­téntünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni a másik száját, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán teljes tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra – Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, és mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát. So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, Itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács előtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te a fia ősz koponyáját, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk a lépcsőn, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet az alvó házban, esze­lős rö­hö­gés­sel.

---